Juhos Sándor kolozsvári festőművész hiperrealista csendéleteit mutatja be a riport „A tárgyakban tátongó lélek” című tárlat kapcsán, amely 2025. február 28-án nyílt meg a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központban (EMŰK). A kiállítás alcíme egy látszólagos ellentmondásra épül: a művész aprólékosan megfestett tárgyai — üveg és porcelán csecsebecsék, lebegő gyümölcsök — egyszerre sugallják az ürességet és a bennük rejlő szellemi tartalmat. A film a a műhelytitkokba, az alkotói módszerbe és a pályaívbe is betekintést enged, Bába István kurátor és Bordás Beáta művészettörténész értelmezése által.
A tárlat az EMŰK harmadik emeleti kiállítóterében kapott helyet, és április 30-ig fogadta a látogatókat. A riport kiindulópontja az a megfigyelés, hogy Juhos csendéletei elsőre „üresnek” tűnhetnek, ez az üresség azonban szándékos és jelképes: a cicoma és a belső kongás viszonyát, a tárgyakkal telezsúfolt, mégis kiüresedett jelen tapasztalatát viszi vászonra. A kurátori olvasat szerint a képek hangulatát egyfajta „metafizikai nyugtalanság” hatja át.
A művész részletesen beszél a módszeréről is. A tárgyakat eleinte bazárokból és ócskapiacokról gyűjtötte, az utóbbi időben azonban egyre inkább maga készíti őket agyagból, polisztirénből és cementből. A kompozíciókat egy árnyékdobozban, kis fotóstúdióban fényképezi le: felülről világítja meg, a kartonba vágott lyukakon átszűrődő fénnyel és fals fény-árnyék hatásokkal dolgozik, majd a fotók alapján, milliméteres pontossággal építi fel a hiperrealista festményt — egy alapvetően szcenográfiai megközelítéssel.
Juhos Sándor 1999-ben kezdte tanulmányait a kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezői Egyetem festészet szakán; 2003-ban alapdiplomát, 2005-ben magiszteri fokozatot szerzett, 2010-ben pedig doktorált. A csendéletfestéssel 2008-ban kezdett foglalkozni — az első hat évet ma tanulmányi időszaknak tekinti —, 2014-től pedig kiforrott, egyéni stílusú csendéletfestészettel jelentkezett, amelyet azóta is következetesen művel. 2023-ban elnyerte a Magyar Művészeti Akadémia hároméves művészeti ösztöndíját. Szülővárosában, Kolozsváron él és alkot.
A tárlat jól illeszkedik az EMŰK törekvéseibe: az intézmény a 2021-es „Ösztön” seregszemle óta évente legalább egy jelentős, ötven év alatti kortárs erdélyi magyar alkotót mutat be — idén a választás Juhos Sándorra esett.
Tartalom:
00:00 – Felvezetés (cím, nyitóképek)
00:43 – Bába István (kurátor): a csendéletek tárgyai és a szándékos, jelképes üresség — „A tárgyakban tátongó lélek”
01:53 – Bordás Beáta (művészettörténész): hiperrealista tárgyak és szokatlan társítások, a képek sajátos univerzuma
02:19 – Juhos Sándor: logikus, mégis meglepő társítások a klasszikus csendélet nyomán
04:05 – Bába István: a figuratív festő mint kísérletező — az anyag halmazállapotának újrafogalmazása
04:53 – Juhos Sándor: játékosság és „je ne sais quoi” a puszta szépségkeresés helyett 5:48 – Bába István: tiszta esztétikai kísérlet — a cicoma és a belső kongás viszonya
07:09 – Juhos Sándor: metafizikai nyugtalanság és a csendélet műfajának kitágítása
09:09 – Juhos Sándor: tárgyvadászat a bazárokban, és az út a saját készítésű tárgyak felé
11:03 – Bába István: a műterem mint megelevenedett festmény, és a megfigyelés módszere
11:58 – Juhos Sándor: az árnyékdoboz, a fény-árnyék játékok és a szcenográfiai megközelítés
16:49 – Juhos Sándor: a pályakezdéstől a csendéletekig — könyvkötő és hegesztő évek, majd a festészet
21:19 – Bába István: megélhetés a festészetből — egy „kihalófélben lévő faj” utolsó képviselője
22:18 – Juhos Sándor: a címek szerepe és a dekonstruált világ újraépítése
23:15 – Bába István: a kitartó, termékeny alkotó útja, a gyűjtői bizalom és a kitettség — az intézmények, köztük az EMŰK szerepe
24:45 – Bordás Beáta: a kortárs erdélyi magyar művészek fókuszban — az „Ösztön” seregszemlétől a mostani választásig
Juhos Sándor festészete a hagyományos mesterségbeli tudást és a technikai precizitást a kortárs tárgykultúra kiüresedésének kérdésével társítja: a funkciójukat vesztett, „lebegő” tárgyak a fogyasztói világ személytelenségéről is beszélnek. A riport ezt a kettősséget — a látvány hibátlanságát és a kompozíciók abszurd, nyugtalanító mozzanatait — a művész saját szavain, a kurátori értelmezésen és a műterem belső világán keresztül teszi átélhetővé.
