Milyen hatással lehet egy középiskolai tanár egész művészgenerációkra – és mi az, amit a tanítványai csak évtizedekkel később értenek meg igazán?
Nagy Pál 1952 és 1976 között tanított a marosvásárhelyi művészeti középiskolában. Nem a szabályok átadása érdekelte, hanem valami sokkal fontosabb: a kísérletező gondolkodás szabadsága. Az Experimentum kiállítás az ő örökségét járja körül – tanítványai látásmódján keresztül, akik azóta is abból az élményből, tapasztalatból táplálkoznak.
A tanár, aki a „rossz” rajzokat kereste
Ujvárossy László képzőművész, a kiállítás kurátora elevenít fel egy jellemző történetet. Nagy Pál a falvakat járta tehetséges gyerekek után kutatva. A tanító megmutatta a „jó” rajzokat, őt viszont a „rossz rajzok” érdekelték s végül így hozott döntést „Na, nekem ez a rossz kell.” Logikája: a „rosszaság” gyerekkorban azt jelenti, hogy valaki szabad, nem alkalmazkodik a normákhoz – az experimentális gondolkodáshoz pedig pontosan erre van szükség. „Szellemi apám volt” – mondja Ujvárossy, aki fogadalmat tett, hogy kiállítást rendez az emlékére.
Pedagógia szabadság és szigor között
A tanítványok visszaemlékezéseiből egy különleges portré rajzolódik ki. Szathmáry Lóránt képzőművész így foglalja össze a módszert: „Nem volt az a kijelentés, hogy most így kell csinálni – hanem hogy találd meg az utat magad.” Hideg Margit azt idézi fel, ahogyan Nagy Pál a zsebéből előhúzott fésűvel is képes volt alkotni : „Ezzel a fésűvel csinálok nektek egy festményt” – demonstrálva, hogy bármilyen eszköz alkalmas az alkotásra. Lőrincz Ágnes számára a szabadság szelleme maradt meg elvenen: „A művészet azt jelentette, hogy mi szabadok vagyunk abban, amit csinálunk.”
Egy kiállítás, amely több mint emlékezés
Garami Gréta, a budapesti Műcsarnok kurátora szerint: a kutatás során világossá vált, hogy „ez a kiállítás nem érdemes, hogy csak egy emlékkiállítás legyen.” Nagy Pál tanítványai – köztük Kanadában, Németországban élők – mind egyéni utakat jártak be, mégis közös szellemiséget hordoznak. Bordás Beáta, az Erdélyi Művészeti Központ vezetője összegzi a hatást: a nála végzett diákok képviselték a ’70-es évek végén, a ’80-as évek elején az új avantgárd szellemiséget, és „teljesen megújították az erdélyi magyar képzőművészeti életet.”
Tartalom:
0:00 – Bevezető: ki volt Nagy Pál?
1:23 – Ujvárossy László: „Szellemi apám volt” – a kiállítás születése
3:10 – A tehetségkutató pedagógus: a falvak és a „rossz rajzok”
6:00 – Szathmáry Lóránt: közvetlen ember, aki utat mutatott
8:16 – Lőrincz Ágnes: kísérletezés és szabadság az iskolában
11:46 – Hideg Margit: anyagkísérletek és a fésű-festmény
14:38 – Garami Gréta: a budapesti kiállítás kurátora a projektről
19:53 – Nagy Pál saját munkái: vonalháló, raszter, fototranszponálás
22:25 – Lőrincz Ágnes saját útjáról: kolázs, textil, „zavarkeltés”
25:16 – Szathmáry Lóránt fotográfiáiról: az elmúlás és az idő
27:19 – Hideg Margit: a fa mint kozmikus metafora
29:27 – Ujvárossy László: kísérletezés és a kortárs attitűd
31:11 – Garami Gréta: mit jelent ma az experimentális művészet?
38:21 – Bordás Beáta: Nagy Pál örökségének tágabb kontextusa
40:06 – Zárás: pedagógia, felelősség, életmű
Nagy Pál alakja körül egy ritkán feltett kérdés körvonalazódik: mit jelent igazán a művészetpedagógia? Szathmáry Lóránt nyíltan vallja, hogy soha nem végzett művészeti egyetemet – mégis, a vásárhelyi évek szemlélete végigkísérte egész pályáját, és a felsőfokú oktatás sem tudta „lehozni” a többieket arról a látásmódról, amelyet Nagy Páltól kaptak. Garami Gréta is ezt emeli ki: „megmutatja azt, hogy középiskolai keretek között milyen hatással lehet egy egyszerű tanárember.” Amit Nagy Pál adott – a kísérletező szabadság, az eredetiség bátorsága, a konvencióval való tudatos szembenállás – az olyan indíttatás volt, amelyet sok tanítvány nem kapott meg sem előtte, sem utána, semmilyen intézménytől.