A kiállítások helyett Kiss Béla a szentgyörgyi iskolatermet választotta színpadul. Óráit teával és jazzzel kezdte, hogy minden érzéket bevonjon. Itt nem festményeket készített, hanem tanítványokat nevelt: megtanította őket, hogyan lássák a gesztust egy fa ágában, hogyan hallják a szaxofont egy gyökér kunkorodásában. Ikebana alkotások, filmklubok és piros kimonós performanszok voltak az eszközei. Közben maga egyre visszahúzódóbb lett, egy szigorú belső tisztesség rendjét követve, amitől soha nem engedett.
00:46 – Hubbes László arról mesél, hogy Kiss Béla óráit nem hagyományos rajzórákként indította, hanem egy rituáléként: teafőzéssel, amelynek egyedi illata máig kísérti. Ezt követte a zene – különösen a jazz – bevezetése, amely akkor “ajtóstul rontott” az életébe. Egy rajztanár alakított ki benne először igényt a zenei műveltségre.
02:40 – Ütő Gusztáv visszaemlékszik Bélának a bukaresti éveiről szóló lebilincselő mesélésére, ahol először találkozott az Ikebana japán virágrendezés művészetével. Hangsúlyozza, hogy Bélának csodálatos képesség volt a dolgok érzékletes és magával ragadó elmesélésére.
03:53 – Zajzon Ádám elmondja, hogy Béla pedagógusi módszere nem az erőltetésen, hanem a tanítványok egyéni erősségeinek felfedezésén és kibontakoztatásán alapult. Az év végén a kialakult munkákból mindig szervezett kiállítást.
04:17 – Ütő Gusztáv egy konkrét emléket idéz fel: Béla egy egyszerű csendéletbe egy zápor által letört, de zöld hajtást hajtó gesztenyeágat állított be. Ez a kontraszt – a halál és az élet jelképe – varázslatosan hatott, és a tárgyaknak Bélánál különleges kisugárzásuk volt, ami igazi örömmé tette a rajzolást.
08:31 – Zajzon Ádám azt magyarázza el, hogy Béla megtanította őket nemcsak látni, hanem érrezni a természetet. A fák nemcsak ágak, hanem gesztusok; egy lehajló gesztényeág negatív tájba indul, de végül pozitívan fordul vissza – ezeket az érzéseket lehet átültetni a művészetbe.
09:48 – Hubbes László a virágokról való egyedülálló beszélgetéseire emlékszik. Béla nemcsak az Ikebana szabályairól beszélt, hanem arról, hogy egy adott virág mit “mond”, milyen érzést közvetít – egy olyan beszédmód, amely Hubbes számára máig példaértékű.
10:42 – Zajzon Ádám egy anekdotát mesél: egy kőből kiemelt, gyönyörűen kunkorodó gyökeret látva kiáltott fel: “Ez szaxofon!”. Béla messziről észrevette, és lelkesen kiáltott vissza: “John Coltrane!” Ez jól példázza, hogyan kapcsolta össze a természet formáit a szeretett jazzzenével.
11:34 – Hubbes László egy érzelmes apróságról beszél: Béla egy lyukas követ (tyúkisten) hordott a nyakában, amit Louis Armstrong egy koncertjén érintett meg. Ez a tárgy számára hatalmas érzelmi kincs és talizmán volt, mutatva, mennyire érzékeny volt az ilyen jelképes kapcsolódásokra.
13:17 – Lázár-Prezsmer Endre bemutatja Béla másik oldalát: a filmklubját. Kezdetben nehezen értette a művészfilmeket (pl. Tarkovszkij), de Béla a Filmvilág folyóiratokon keresztül és beszélgetésekkel megismertette őket a médium nyelvével.
14:34 – Lázár-Prezsmer Endre és Ütő Gusztáv Béla performansz-airól beszélnek. Egy alkalommal szamuráj kimonóban vezényelt egy csoportos akciót. Egy másik, “52” című, 52 perces performanszában piros kimonóban, fehér lepedőkkel és sárga színű anyagokkal (puliszkalisztként) dolgozott, szimbolikus területeket jelölve ki. 2011-ben, már visszavonultan, még együttműködött a jazzzenész Grencsó Istvánnal egy improvizált performance-on.
20:23 – Ütő Gusztáv összegzi, hogy Kiss Béla teljességre törekvő művész volt. Nem beskatulyázható festőnek, zenésznek vagy akvarellistának. A zenét, a festményeket, az Ikebanát, a performanszokat mind egy cél szolgálta: minden érzékszerv bevonásával megközelíteni a művészi szépséget. Ő volt a helyi művészeti élet egyik legkörültekintőbb, legtöbb síkon dolgozó, “varázsló” alakja.
22:20 – Vécsi Nagy Zoltán elárulja, hogy a látszólag egyszerű, de profi akvarelljei zavarba ejtették. Később Zajzon Ádám megmagyarázza, hogy azokban a tájképekben is ott volt a gesztus, az öntudatos színelvezetés, ami összekapcsolta absztrakt világával.
30:01 – Vécsi Nagy Zoltán, a kiállítás rendezőjeként, megállapítja, hogy felfedeztek egy megkerülhetetlen életművet, ami nemcsak az erdélyi, hanem az európai kortárs művészet kontextusában is érvényes és hivatkozható.
30:46 – Kiss Márta (feleség) elmondja, hogy Béla nem hitte, hogy van olyan közönség, amely komolyan venne egy ilyen életművet. Amikor Vécsi Nagy Zoltán felfedezte a műtermében a rengeteg anyagot, és lehetőséget látott egy átfogó kiállításra, Béla ezt alig tudta elhinni.
32:48 – Kiss Márta a személyiségére tér ki: hihetetlenül emberséges, meleg, családcentrikus és tisztesség-orientált volt. Megvolt a belső normák rendszere, amiből soha nem engedett. Erős belső tartása vezette végig az élet minden mellék- és zsákutcáján.
34:08 – Kiss Béla maga szólal meg. A festményekben a szárnyalás lehetőségét keresi. Beszél a folyamatos törlésről, az ismétlésről, a tisztulásról. Megemlíti, hogy a japán írás közel áll hozzá, mert az nem a racionális tervezésről, hanem egy plusz energiáról szól. Végül kijelenti, hogy a gesztusfestészet számára a szabadságot jelenti, és úgy érzi, mindenkinek szüksége van erre a szabadságra.
36:49 – Zajzon Ádám záró gondolata: Béla mindig tele volt energiával, energiát osztott. Diákjainak ő tanította meg nem csak a szakmát, hanem azt, hogyan lássanak és érezzenek. A bennük hagyott emberi nyom sokkal fontosabb, mint bármilyen művészi siker. Amikor régi diákjai találkoznak vele, mindig az a kérdés: “Béláról mit tudsz? Hogy van?”
A második rész kifeszíti Kiss Béla életművét és személyiségét a pedagógus, a meditáló művész és az összművészeti látnok pontjai között. Bebizonyítja, hogy igazi jelentősége nem csupán a falakra készült képekben, hanem abban a láthatatlan örökségben rejlik, amit emberekben hagyott. Tanította őket a természet gesztusainak érzékelésére, a zene festészeti átültetésére, és a belső tartás megőrzésére. Az ő pályája nem a kitüntetésekről vagy a piaci sikerekről szólt, hanem a folyamatos belső szabadság kereséséről – egy szabadságról, amit a japán kalligráfiában, a jazz improvizációjában és egyetlen festői ecsetvonásban is megpróbált megfogni. A tanítványok visszaemlékezései azt mutatják, hogy ezt a szabadságot és az alkotás örömét sikerült átadnia, ami egy művésznél talán a legmaradandóbb érték. A film így nemcsak egy festőről szól, hanem arról, hogyan válhat egy művész a közösség szellemi táplálékává és tartó pillérévé.